Ladislaus, te Drága!

Közeledvén László naphoz felderengtek bennem régi emlékek. Tudni kell, hogy az István után a második leggyakoribb férfi keresztnévről beszélünk. Nem legnépszerűbb, az most a Máté meg a Bence. Évek óta, számomra érthetetlen módon. Dehát a negyvenes, meg kiváltképpen az ötvenes években sok férfi kapta ezt a nevet, és ők még mindig nagyon sokan vannak. Sokan, de nem elegen! Egy valaki sajnos már nincs közöttünk, rá emlékezek most.

A sztori úgy kb. 28-30 éves lehet, az tuti, hogy még a rendszerváltás előtt történt valamikor. Édesapám akkor sem volt egyedül a nevével, a szerkesztőségben (vagy csak a kultúr rovatnál?) négy másik alfahímmel osztozott az egyik legnevesebb szentkirályunk dicsőségén. Valamilyen oknál fogva arra jutott ez az öt pasas, hogy minálunk, a mi családi házunk teraszán fogják megülni a László-napot. Ez sok tekintetben kedvezőbb volt számunkra, mintha odabent ment volna a ramzuri, de erre most nem térnék ki.

Lényeg, hogy iszonyú készülődés, már-már kétségbeesésbe hajló eufória előzte meg az eseményt, pláne minálunk, ahová ritkán járt vendégségbe bárki is. Talán, mert már elég nagy zajt csaptunk mi magunk, az a rengeteg gyerek. Anyukám óriási elánnal sütött-főzött, de azt meghagyták neki: süteménnyel ne készüljön. Mi, lányok sokat tanakodtunk, mi lehet ennek az üzenetnek a mögöttes tartalma. Nem édesszájú a kollektíva talán? Esetleg bőven elég nekik a tojáslikőr, ha desszertre vágynak? Annyi bizonyos, hogy óriási várakozással tekintettünk a napra, amikor felbukkan nálunk néhány összetéveszthetetlen figura, akiknek valóságos legendáriuma alakult ki (némelyiket ma is ápoljuk).

Felvirradt a várva-várt nap. Szép, meleg júniusi idő volt, a nagyteraszon állította hadrendbe anyukám a létező összes asztalt, széket, meg terítéket is, persze. Kezdtek is szállingózni az újságírók, szerkesztők szép számmal. Anyukám csak nem bírta tűrtőztetni magát, egy kis reszelt túrós feltétlenül jutott a tányérra. Mi pedig izgalommal vártunk.

És akkor meghozták. Emlékezetem szerint hárman cipelték be az ötemeletes dobozt. Apukám felvillanyozódva kurjantotta: csak nem valamelyik jó elvtársat hozzátok? (nevet is mondott, de sajnos már nem emlékszem..pedig biztos érdekes lenne!). Mi, aprónép valami egész másban reménykedtünk. És nekünk lett igazunk: ötemeletes tortával készült a vendégsereg, rajta megszámlálhatatlan mennyiségű marcipánrózsával. Napokig ettük, nyeldekeltük, rájártunk, megcsömörlöttünk, hidegrázást kaptunk, de soha nem feledjük.

Boldog László napot mindenkinek! Vagy ahogy Papi mondta, még a legsötétebb szocializmusban is a debreceni egyetemen, nem egy agitpropos méltatlankodását kiváltva: Isten éltessen!

A nyomodba se érhet senki...kacsázásban sem!