De előbb még szólnunk kell a madarakról. Egészen pontosan egy bizonyos madárról. Bádogból készült, esetleg pléhből. Eredetileg apósom házának kertjében állt. A házzal együtt adták, az előző tulajnak nem kellett. Apósomnak sem. Nekem tetszett, úgyhogy elhoztuk. Azóta itt áll nálunk az előkertben. Pocakos, béna kis madár, forog egy bot tetején, ha lökdössük. Kicsit Gombóc Artúrra hajaz. Kicsi (nagy) fiam sokat játszott vele tavaly nyáron, pörgette, forgatta. Egyszer Papi, azaz apukám megkérdezte Tőle: "Na Tóbikám, milyen madár ez? Kakadumadár?" Tóbi így válaszolt: "Nem, ez sima madár." Apukám elhűlt. Hogy ennek a gyereknek milyen elképesztően differenciált a gondolkodása! Még nincs három éves, de már ilyen választ tud adni! Ezt sokszor mondogatta nekem utána.
Snitt. Eltelt kb. másfél év. Közben történt, ami történt.
Altatom a minap Tóbit. Már túl vagyunk a mesén, fekszünk egymás mellett a nagy sötétben. Egyszer csak megszólal: "Tudod, Anya, nekem Papi volt a legjobb barátom. És most már elmondanám neki, hogy az igazából egy kakadumadár." Csend. Tóbi elalszik. Én sírok. A kurva életbe!
Keine Kommentare:
Kommentar veröffentlichen